2016. március 5., szombat

Az emberi közöny

Sokáig gondolkodtam azon, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést. Végül úgy döntöttem, muszáj róla beszélnem. Bár lehet, hogy ezzel megbontom a pozitív írásaim sorát, de úgy érzem, ez egy nagyon fontos téma. Ne értsetek félre, csodálatos dolgok történnek velem, csak mostanában több időt töltök mások megfigyelésével, és ilyenkor sokszor elkeseredem.

A legnagyobb kérdéseim a következők: Hová lett az együttérzés? Miért nem szánunk időt másokra? Miért rohanunk mindig? Miért nem állunk meg egy percre, és miért nem teszünk jót másoknak?

Természetes, hogy a családunkkal, barátainkkal, ismerőseinkkel közvetlenebbek és kedvesebbek vagyunk, sokkal több mindent elnézünk nekik, mint ismeretleneknek. Vegyük például a következő szituációt. Állunk a sorban a boltban, míg a mögöttünk levő véletlenül meglök minket hátulról. Megfordulunk mérgesen, hogy ki ez az őrült, amikor szomszédunkat ismerjük fel az illetőben. Mennyivel másképp reagálunk, mintha vadidegen lenne? Na de miért nem lehetünk megbocsátóak bárki irányába? Miért várjuk el, hogy az, aki meglökött minket, elnézést kérjen? (Jelzem, kedves lökdöső, ez lenne a normális...) Ha nincsenek elvárásaink, nincsen min felhergelni magunkat.

Az én nagy mumusom a közösségi közlekedés. Legyek akármilyen jókedvű és nyugodt, elég felszállnom a metróra, vagy sorban állnom a mozgólépcsőnél, máris elszomorodom vagy felidegesítem magam. Miért nem lehet egymásra figyelni? Hová lett az empátia? Megfertőzött mindenkit a közöny?

Sokféle módszerrel próbálkoztam már, hogy "figyelmen kívül hagyjam" a közösségi közlekedés embertelenségét. De tényleg ez lenne a megoldás? Nem válok így én is olyanná mint a többiek? Dehogynem. Pedig nem ez a célom. Szeretném, ha az emberek figyelnének egymásra, nem közönyösen arrébb mennének, és kikerülnék a másikat. 

Tökéletesen tisztában vagyok azzal is, hogy a megoldás a kedvesség, az empátia, hogy ahhoz is szépen szólunk, aki átgázol rajtunk, csak nagyon nehéz. Azt is tudom, hogy egyre nő azok száma, akik így gondolják, és a "jobb adni, mint kapni" elvét követik. De akkor is....piszkosul nehéz. Elég egy rossz pillanat, és a közöny engem is beszippant, pedig nem akarom. 

Szerencsére rengeteg olyan emberrel vagyok körülvéve, akik szeretnek, és nem hagyják, hogy ez az állapot tartósan eluralkodjon rajtam. Azonban lehetnek köztünk olyanok, akiknek nincs senkijük, és egy mosoly, egy kedves szó sokat jelenthet számukra. Azoknak pedig, akik nem akarják észrevenni, hol tudnának segíteni, Márti dala híres mondatát üzenném: "Kezdjetek el élni...".

Forrás: www.godvine.com