2016. augusztus 13., szombat

Vissza az önszeretethez

És itt vagyok újra! Hosszú hallgatásom oka nem a tunyaság vagy az érdektelenség volt. Megszületett csodás kisfiam, Zsombor, és az elmúlt hónapokat teljesen neki szenteltem. Persze rengeteg téma eszembe jutott, amiről írhatnék, ami mostanában foglalkoztat. Az első az út az önkritikától (mint kezdő anya magas fokon művel(t)em) az önutálatig, illetve hogy miért nem élünk önszeretetben. 

Amikor megszületünk és lassan-lassan kialakul az énképünk, a saját nagyságunkban szeretjük magunkat. Tökéletesek vagyunk, és ezt egészen addig így látjuk, amíg a környezetünk ki nem pukkasztja az álomlufit. De vajon tényleg álomlufi lenne? Mire lennénk képesek, ha elfogadnánk, mi több, szeretnénk magunkat úgy, ahogy vagyunk? Nagyobbacska orr ide, zsírpárna oda?

Egy valamit le kell szögeznem, önmagunk elfogadása és szeretete nem egyenlő a hamis önképpel, amikor valaki azt hiszi, hogy ő ilyen vagy olyan, és ennek megfelelően viselkedik. Az önszeretet az, amikor elfogadjuk magunkat minden tulajdonságunk tudatában, és szeretjük mindezeket magunkban, mert ezek alkotnak minket, ezektől leszünk különlegesek.

Mi történik általában? Ha nem a szüleinktől, akkor az óvodában, iskolában, munkahelyen kritikákat kapunk. Ez nem jó, ne így csináld, gyorsabban, hogy nézel ki, kövér vagy, gizda vagy, túl okos vagy, túl buta...a felsorolást a végtelenségig lehetne folytatni. Önértékelésünk a húszas éveinkre olyan mértékű károsodást szenved, hogy ember legyen a talpán, aki képes helyreállítani. A végén már el is hisszük a rengeteg bugyutaságot, tökéletes önkritikánk lesz, ami idővel akár önutálattá is válhat, a személyiségünk torzulását eredményezve.

Mennyivel egyszerűbb lenne, ha mindenki elfogadná a másikat olyannak, amilyen. Ha nem kritizálnánk egymást, ha azt a rengeteg energiát, amit mások piszkálásával töltünk, saját magunk építésére fordítanánk? Olyan elképzelhetetlen? Az egész önmagunk megszeretésével és a megfelelési kényszer elhagyásával kezdődik. El kell fogadnunk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Ha ez megvan, lassan megszeretjük azt az arcot, aki a tükörből visszanéz ránk. Innen pedig egyenes út vezet mások elfogadásához, szeretetéhez.

Tehát ha ezt megfordítjuk, mondhatjuk, hogy aki másokat kritizál, esetleg irigykedik, az a saját maga iránt érzett frusztrációját vetíti ki, és egy nagyon-nagyon hosszú önismereti út előtt áll.

Íme néhány gyakorlat az önszeretet fejlesztésére:

- Mosolyogj minden nap a tükörképedre!
- Mondd el minden nap a tükörképednek, hogy "Szeretem magam!"
- Írd össze azokat a tulajdonságaidat, amiket szeretsz magadban.
- Bocsáss meg azoknak, akik bántottak! (Tudom, hogy nehéz, de hidd el, megéri!)
- Ha valaki kritizál, ahelyett, hogy támadnál, csak kérdezd meg: "Miért bántasz?" "Miért teszed ezt?"
- Tégy minden nap valamit magadért! (Tölts 10 perccel többet az ágyban! Menj futni! Látogasd meg a fodrászod! Menj moziba! stb.)

Higgyétek el, a boldogság tesz a legszebbé!

Forrás: http://kavadasinsurance.com

2016. április 28., csütörtök

A szeretet kimutatása

Vannak filmek, amelyeket időről időre megnézek. Néha már fejből tudom, melyik jelenet után mi következik, ennek ellenére nagyon élvezem. Mert tanít valami újat, vagy elgondolkodtat, esetleg egy éppen aktuális kérdésemre ad választ...vagy egyszerűen csak visszaterel az útra, amely a sajátom, és amelyről letértem.

De mi is ez az út, amin mindannyian járunk, néha letévedünk róla, de többé-kevésbé visszatérünk rá? Ez a szeretet útja. Rajta akarunk lenni ezen az úton, azaz szeretve lenni, kimutatni az érzelmeinket, kedvesnek lenni másokkal, csak néha olyan nagyon nehezünkre esik. Mi ennek az oka?

Csecsemőként, gyerekként magunkba szívjuk a környezetünk szeretetét, s mindenki iránt pozitív érzéseket táplálunk. Aztán idővel "megtanuljuk", hogy ő nem jó ember, ő hazudik, ő iszákos, ő meg lop, ne barátkozz vele, sőt, ne is menj a közelébe. S a világ, ami addig a legbiztonságosabb, szeretettel teli hely volt, egyszerre megtelik rossz emberekkel, félelemmel. Emiatt pedig már nem nézünk rá embertársainkra, nem mosolygunk rájuk, kerüljük a szemkontaktust, bizalmatlanok, tartózkodóak leszünk, és egyre inkább magunkba fordulunk. Ezt látom napjainkban a legtöbb helyen (kisebb közösségekben talán még megmaradt az egymás iránti tisztelet valamilyen szinten).

Az emberek a világban különböző értelmi és érzelmi intelligenciával rendelkeznek. A magas érzelmi intelligenciájúak jobban nyitnak pozitív megnyilvánulásokkal a környezetük felé, míg az alacsonyabb érzelmi intelligenciájúak a negatívakat választják, vagyis belekötnek a másikba, kritizálnak, esetleg erőszakot alkalmaznak. Ők azok, akik elég messzire sodródtak az útjuktól. Nekik van szükségük a legnagyobb szeretetre.

Azt mondják, azt kapjuk, amit adunk. Gondoljátok el, mit kaphattak ezek az emberek, ha szemernyi szeretetet nem tudnak adni? Ahelyett, hogy megengednénk nekik, hogy lehúzzanak minket a saját szintjükre, próbáljuk meg inkább mi őket felhúzni, vagy - ha ehhez még nem érezzük elég erősnek magunkat - egyszerűen figyelmen kívül hagyni őket. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nagyon-nagyon nehéz, de ha emberként szeretnénk élni és bánni egymással, ki kell mutatnunk a szeretetünket. 

Íme néhány nagyon egyszerű "trükk", ami nekem bevált:

1. Kedves pillantás - még akkor is, ha nincs rá pozitív visszacsatolás
2. Mosoly - nem feltétlenül valakire, hanem csak úgy, ok nélkül
3. Pozitív megerősítés - akár magunknak, akár másnak
4. Őszinteség - tapintatosan
5. Bizalom - magunkban, és ha ezt már sikerült elérnünk, a többi emberben
5+1. És a legfontosabb: Szeressük magunkat minden hibánkkal együtt, úgy, ahogy vagyunk! Mert tökéletesek vagyunk! Idővel sikerülni fog mindenkiben meglátni a szerethetőt, hiszen minden ember más és más, egyedi és megismételhetetlen. Sok sikert!

Tudom, hogy ezek apróságok, de higgyétek el, csodákra képesek. Kívánok nektek sok-sok időt a szeretet útján!

Forrás: http://www.glogster.com

2016. március 5., szombat

Az emberi közöny

Sokáig gondolkodtam azon, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést. Végül úgy döntöttem, muszáj róla beszélnem. Bár lehet, hogy ezzel megbontom a pozitív írásaim sorát, de úgy érzem, ez egy nagyon fontos téma. Ne értsetek félre, csodálatos dolgok történnek velem, csak mostanában több időt töltök mások megfigyelésével, és ilyenkor sokszor elkeseredem.

A legnagyobb kérdéseim a következők: Hová lett az együttérzés? Miért nem szánunk időt másokra? Miért rohanunk mindig? Miért nem állunk meg egy percre, és miért nem teszünk jót másoknak?

Természetes, hogy a családunkkal, barátainkkal, ismerőseinkkel közvetlenebbek és kedvesebbek vagyunk, sokkal több mindent elnézünk nekik, mint ismeretleneknek. Vegyük például a következő szituációt. Állunk a sorban a boltban, míg a mögöttünk levő véletlenül meglök minket hátulról. Megfordulunk mérgesen, hogy ki ez az őrült, amikor szomszédunkat ismerjük fel az illetőben. Mennyivel másképp reagálunk, mintha vadidegen lenne? Na de miért nem lehetünk megbocsátóak bárki irányába? Miért várjuk el, hogy az, aki meglökött minket, elnézést kérjen? (Jelzem, kedves lökdöső, ez lenne a normális...) Ha nincsenek elvárásaink, nincsen min felhergelni magunkat.

Az én nagy mumusom a közösségi közlekedés. Legyek akármilyen jókedvű és nyugodt, elég felszállnom a metróra, vagy sorban állnom a mozgólépcsőnél, máris elszomorodom vagy felidegesítem magam. Miért nem lehet egymásra figyelni? Hová lett az empátia? Megfertőzött mindenkit a közöny?

Sokféle módszerrel próbálkoztam már, hogy "figyelmen kívül hagyjam" a közösségi közlekedés embertelenségét. De tényleg ez lenne a megoldás? Nem válok így én is olyanná mint a többiek? Dehogynem. Pedig nem ez a célom. Szeretném, ha az emberek figyelnének egymásra, nem közönyösen arrébb mennének, és kikerülnék a másikat. 

Tökéletesen tisztában vagyok azzal is, hogy a megoldás a kedvesség, az empátia, hogy ahhoz is szépen szólunk, aki átgázol rajtunk, csak nagyon nehéz. Azt is tudom, hogy egyre nő azok száma, akik így gondolják, és a "jobb adni, mint kapni" elvét követik. De akkor is....piszkosul nehéz. Elég egy rossz pillanat, és a közöny engem is beszippant, pedig nem akarom. 

Szerencsére rengeteg olyan emberrel vagyok körülvéve, akik szeretnek, és nem hagyják, hogy ez az állapot tartósan eluralkodjon rajtam. Azonban lehetnek köztünk olyanok, akiknek nincs senkijük, és egy mosoly, egy kedves szó sokat jelenthet számukra. Azoknak pedig, akik nem akarják észrevenni, hol tudnának segíteni, Márti dala híres mondatát üzenném: "Kezdjetek el élni...".

Forrás: www.godvine.com 

2016. február 5., péntek

Így kezdődik 2016

Hihetetlen, hogy már február van.
 
A január nálam a testi és szellemi feltöltődésről szólt. Testi szinten ez a pihenést, az örömteli testmozgást, kirándulásokat jelentette, szellemi szinten pedig relaxálást, előadásokat, tréningeket, valamint könyveket minden mennyiségben.
 
Részt vettem életem első (és biztosan nem utolsó) Müller Péter előadásán. Eszméletlen, hogyan képes egy előadó ennyire kezében tartan az érdeklődést. Néhány óra alatt annyira feltöltődtem, hogy megújulva, szinte más emberként hagytam el az előadótermet.

Részt vettem egy egynapos tréningen is, ahol az emberek közötti kommunikáció hogyanjairól és mikéntjeiről beszélgettünk. És tényleg...az "azt kapod, amit adsz" elv működik. Én most ezzel próbálkozom nap mint nap. Kedves vagyok mindenkivel, akivel találkozom a nap folyamán, még akkor is, ha ő nem az. Úgy tűnik, eddig nem csináltam kellő intenzitással, és már az első rossz reakciónál feladtam. Kedvesekké válnak az emberek a kedves szavaktól.

Persze ezt még stresszhelyzetekben gyakorolnom kell. Ugyanis ha valaki úgy szól hozzám, ahogy nem kellene, nem mindig találok frappáns és kedves választ egyszerre. Ezen kívül még a közönnyel kell kicsit elmélyültebben foglalkoznom, hogy hová lesz valakiből az emberség, hogy hogyan lehet újra előcsalogatni.

Olvastam egy klassz könyvet, egy magyar szerző, Robert Lawson műve: A lélek útja. A lelkünk utazásáról szól, hogy minden életet mi magunk választunk azért, hogy fejlődjünk valamiben. És ami rosszat előző életünk során tettünk, az egyszer - általában a következő életünkben - visszaüt ránk. Annak, aki érdeklődik a spiritualitás iránt, szeretettel ajánlom.

Januárban Prágában is jártam. Többször írtam már, hogy egy másik kultúra megismerése milyen hatással van rám. Figyelem az embereket, a viselkedésüket, mennyivel másabbak mint mi. Elmondhatom, annak ellenére, hogy Prága főváros, az emberek nem rohannak, sokkal nyugodtabbak, sőt, kedvesebbek. Egészen addig azt gondoltam, hogy a csehek mogorvák...ilyenek ezek az előítéletek. De ugye azok is azért vannak, hogy megcáfoljuk őket.

Olvastam a slow mozgalomról, ami remélem, lassan hazánkban is elterjed. A lényege, hogy nem kell rohanni, mindent a maga tempójában és idejében (először a gasztronómia területén jelent meg). Az alapítók ezt próbálják minél szélesebb körben elterjeszteni.

Remélem, nektek is hasonló jól telt a január, pihenősen vagy mozgalmasan, pont úgy, ahogy szerettétek volna.